Prológ
 
Minden este írni fogok egy rövid szöveget a művészről. Egy „szó a művészhez“. És aztán odaadom valakinek elolvasni a közönségben.
 
A sor elejére megyek. Az írógép csúszik és fáj az ujjam.
 
Főleg jó lenne, ha a közönség látna valamit a fényben.
 
A művész neme : férfi.
 
A szerző neme : nő.
 
Egy dátum, egy előadás, egy hely, egy szöveg.
Kezdem…

December 4 péntek.  Châlons en Champagne.

 A férfi mindenekelőtt férfi, akárhova  fordul.  Minden kisfiú szeretne  repülni,  vagy tengerésszé válni, vagy a legnagyobb szarvast  levadászni  és aztán hazavinni megenni.

Az a baj, hogy nincs jó puskája a vadászathoz. Csapdája van, egy hatalmas csapda, amibe a vad belefuthat. De elég nehéz felállítani ezt a csapdát, nem mindig megbízható. Nem feltétlenül döglik meg rögtön az állat, lehet, hogy sokáig szenved, mire kimúlik.

Nem, egy nagy puskalövés a halántékba sokkal radikálisabb lenne. Hatékonyabb, férfiasabb. Bumm, a vad meghal, a vad lerogy a földre.

Vagy halászni. Vagy repülni-csenni. A cél, hogy legyen mit ennie utána.

Urban Rabbits, bemutató, 2009 december 10

Kedvem volt írni egy szöveget a művészet lényegéről, mely (idézem)

„le se mettre à l’oeuvre de la vérité de l’Etant”.*

(kidolgozni a Létező valóságát)

 De keresni a dolgot a dologban, a művet a műben, a lényeget a lényegben, a kört a körben, ez örvényt képez.

 Még rosszabb: körben forog. Íme. A művészet lényegén gondolkodni, szédülést okoz. Viszont, ha szembenézünk egy alkotással, jól szembe, alkotás az alkotással, ha ennek az alkotásnak jól a szemébe nézünk, szemünkkel, szívvel, ebben a szembenlétben hirtelen van egy fény, egy csillanás, egy ima, egy másik tekintet mint a miénk, az űr, egy gond, egy érv haragja, egy gesztus pontossága, az őrület, egy tartalom. Hirtelen, a műnek súlya van. Az élőnek is.

 A létező elrepül, az igazságnak nincs íze, de a valóság itt van, súlyos és telt. Akkor tőrténik valami, ami nem csökken: az örvény kör lett, a dolog létezik, a lényeg beszívható, a mű itt van, áll, Rémy mellett. Azt mondja neki, kukuccs, és semmi sem zárul le.

 * heidegger, „utak melyek nem vezetnek sehova“

Urban Rabbits 2009 december 11

Ma este igazi emberek jöttek. Ezer között is fel lehet ismerni őket. Van egy csepp bátorság a szemükben, egy virág a hajukban, egy lépés, egy árny, egy gondolat a fejükben mely bekíséri őket a sátorba. Bejönnek, határozottan.

Ritka dolog szép lelkekkel találkozni, véletlen, csak úgy az utadon. Gyakran, a szag és a kinézet lefedi a maszkot, és a maszk bevonja az arcát annak, akit annak hittünk.

A fák néha görbén nőnek. Csavartak. De van egyenességük, egy belső vezetővonal, egy nedü-logika mely széppé teszi őket.

Vajon a legkicsavartabb emberek a legszebbek? Az igazságnak van köze ehhez a kinézet kicsavarodáshoz?

Ki tudjuk tekerni a szivünk, és meg merjük mutatni igazi arcunk?

Urban Rabbits 2009 december 12

Kezdek írni, nincs tinta a szalagon.

Folytatom az írást a megszorított testeken.

Urban Rabbits december 13

Marie bal oldalán ülök. Ő szőke és kicsi.

Felteszünk egymásnak néhány egzisztenciális kérdést. Beszélgetünk sérüléseinkről, szüleinkről és a többiekről. Mögöttem egy úr gondolkodik a programfüzeten:

„hogyan lehetünk autentikusak és őszinték?“ olvassa hangosan.

A sálam alatt rejtem az írógépet. Huncut kinézete alatt Marie egy éles eszet rejt. Be van kötözve az öklöm, mert kifordult a hüvejkujjam. Marie lábára ráment egy nagyobb gyerek biciklivel az iskolában.

Láb és ököl kapcsolatban, nézzük Rémyt.

Az autentikusság, mindenekelőtt egy megosztott egymás szemébe nézés, egy spontán lendületben. Ennek a tekintetnek az őszinteségéből kipereg a történet lepergése, és egy való érzelem, a jelenben elkapva. Marie és én, Rémy és köre, a sátor, a város, az éjjel, a többiek: itt vagyunk. És fut a nyúl… 

Urban Rabbits december 15

Nincsenek mindig nagy ötleteim. Gyakran, egyszerű dolgokra gondolok. Az étkezésre. A családra. A mindennapokra.

Nem mindig a fejemmel gondolok. Gyakran, primér vágyam és lendületem van. A szex. A kaja. A pihenés.

Nem mindig szenvedéllyel cselekszem. Gyakran kis, alaptevékenységeket készítek elő. Egy salátaszószt. Egy találkozót. Egy kidobandó dolgot.

Nem mindig következetesek a gesztusaim. Gyakran minden ok nélkül mozgok, ösztönösen. Szeretkezem. Sziesztázok. Felzabálok egy sztéket.

Az ideális a minden alkalommali választás lenne, kivel akarjuk eltölteni ezeket a bizonytalanság pillanatokat, amikor nem gondolunk, amikor nem teszünk igazán, amikor nem csinálunk semmi különöset. Az ideális az lenne, ha megtalálnánk ezt a személyt, és vele élnénk.

És soha többé nem néznénk ugyanúgy a mindennapokat.

Urban Rabbits 2009 december 17

A gyerekek szeretik, ha történetek mesélünk nekik.  De nem akármelyiket. Mindegyiknek van kedvenc története.

Mikor anyai nagyszüleimhez mentem Belfortba, nekem is megvolt a kedvenc történetem. És lehet, hogy nem hiszik el nekem, de ez egy nyúl története volt, aki az éhségtől nyúzva ébredt fel, és lement a kertbe piknikezni. Nem emlákszem, volt e neve a nyúlnak. Nem hiszem. Azt gondolom, hogy ez egy egyszerű nyúl volt, két nagy füllel és finom szőrrel.

Kibújt búvóhelyéről, éjjel, és a domb tetejéről legaloppolt a faluig. Átbújt a szúrós drótkerítés alatt, „hopp“ (nagyanyám nagyon jól csinálta a „hopp“-ot, mikor átbújt a kerítés alatt), és aztán elkezdte a “levesét” ( nagyanyám szörcsölte a „leves“ szót, tökéletesen, lehetett érezni a levesgőzt, már csak ha a száját néztem).

Ez itt a történet szíve. Az étkezés. Asztalhoz, Nyúl úr! Megtörli orrát, megrázza farkát, és beleharap telifoggal egy csokor friss petrezselyembe, aztán elrágcsál néhány répát, két-három karórépát, és egy hatalmas fodros salátát. Hamm… aztán folytatja egy csokor zellerrel, egy marok kívánatos rózsaszín retekkel, az egészet kíséri hol egy lapos salátalevél, hol egy bazsalikomlevél. Beszívja a harmatcseppeket a szamócáról, a szomj ellen. Kerek a hasa, kezdi magát jól teli érezni. De van még a desszert! Az eper, az illatos menta, a cseresznyeparadicsom, édesek mint a kis kandírozott gyümölcsök, végre, jóllakott. Leül hátsó lábaira és elkezdi bajuszát tisztogatni, mikor egyszercsak hallja, hogy szól a kakas. Hajnal van! Már! A kutyák és a kert tulaja kezdenek mozgolódni a közeli házban. Ideje elhúzni. De a Nyúl túl sokat evett, de nehéz lett! Halad a kerítésig, de túl kövér, már nem fér át a drótok között, amik beleakadnak kis szőrébe, karmolják, és megakadályozzák az előrehaladásban. Erőlteti, földre lapul, tolja magát lábai teljes erejével …A kutya kijön a házból és teljes erővel ugatni kezd! Megrémülve, Nyúl kaparja a földet, kapar, kapar, és „hű“ (Mama nagyon jól csinálta a „hű“-t is, visszhangban a „hopp“-al, mely még könnyed volt a történet elején) végre kibújik a kerítés alatt.

De még a dombon is fel kell kapaszkodni! Nagyon messzinek tűnik neki az odúja, de nem veszíti el a bátorságát, elkezd olyan gyorsan futni, ahogy csak tud. Nehéz a hasa, érzi a levest lötyögni, bendőjét dobálódni, de fut tovább. Hopp, íme majdenm félúton. A kutya fut mögötte, hallja hörgő levegővételét és gazdáját, aki bátorítja. Nyúl gyorsít, gyorsít. Már félúton jár. Hányingere van, az az érzése, hogy sosem fog visszaérni puha odújába. Szorultság könnyei lüktetnek szemei sarkában, majdnem nappal van. Hirtelen, észreveszi a fát, és a fa mögött, az odút, házát, menedékét. Egy utolsó erőfeszítés, és befordul odújába, kifáradva, félve.

Minden nyugodt, nem hallja már a külvilág zajait. A kutya szagolgatja a fa tövét és visszamegy gazdájához, a domb lábánál. Nyúl nyugodt. Sikerült. Összegömbölyödik, lecsukja szemeit, mélyen lélegzik, és elalszik. Megnyugodva.

Nem fogom kedvenc történetem kritikáját megírni. Gondolom magától értetődő.

Telán csak egy dolgot szeretnék pontosítani, hogy az egyetlen különbség a sátor és az kedvenc mesém nyúlodúja között, hogy itt soha nem vagyunk igazán egyedül, az emésztéshez. És hogy a kollektív emésztés néha a kutyákkal történik meg, a kutyagazdákkal és az egész táplálkozási lánccal.

Történet vége.

MARION