Posts Tagged ‘Châlons-en-champagne’

Urban rabbits rétrospective

Saturday, May 29th, 2010 by Vasil Tasevski

Arpad is not DEAD !!!!


11/2009 chalons en champagne

Photos répétitions et réunions Châlons

Wednesday, February 3rd, 2010 by Sam Hannes

Prológok Châlons en Champagne-ból

Tuesday, December 22nd, 2009 by Marion Colle

Prológ
 
Minden este írni fogok egy rövid szöveget a művészről. Egy „szó a művészhez“. És aztán odaadom valakinek elolvasni a közönségben.
 
A sor elejére megyek. Az írógép csúszik és fáj az ujjam.
 
Főleg jó lenne, ha a közönség látna valamit a fényben.
 
A művész neme : férfi.
 
A szerző neme : nő.
 
Egy dátum, egy előadás, egy hely, egy szöveg.
Kezdem…

 

December 4 péntek.  Châlons en Champagne.

 A férfi mindenekelőtt férfi, akárhova  fordul.  Minden kisfiú szeretne  repülni,  vagy tengerésszé válni, vagy a legnagyobb szarvast  levadászni  és aztán hazavinni megenni.

Az a baj, hogy nincs jó puskája a vadászathoz. Csapdája van, egy hatalmas csapda, amibe a vad belefuthat. De elég nehéz felállítani ezt a csapdát, nem mindig megbízható. Nem feltétlenül döglik meg rögtön az állat, lehet, hogy sokáig szenved, mire kimúlik.

Nem, egy nagy puskalövés a halántékba sokkal radikálisabb lenne. Hatékonyabb, férfiasabb. Bumm, a vad meghal, a vad lerogy a földre.

Vagy halászni. Vagy repülni-csenni. A cél, hogy legyen mit ennie utána.

 

Urban Rabbits, bemutató, 2009 december 10

 

Kedvem volt írni egy szöveget a művészet lényegéről, mely (idézem)

„le se mettre à l’oeuvre de la vérité de l’Etant”.*

(kidolgozni a Létező valóságát)

 De keresni a dolgot a dologban, a művet a műben, a lényeget a lényegben, a kört a körben, ez örvényt képez.

 Még rosszabb: körben forog. Íme. A művészet lényegén gondolkodni, szédülést okoz. Viszont, ha szembenézünk egy alkotással, jól szembe, alkotás az alkotással, ha ennek az alkotásnak jól a szemébe nézünk, szemünkkel, szívvel, ebben a szembenlétben hirtelen van egy fény, egy csillanás, egy ima, egy másik tekintet mint a miénk, az űr, egy gond, egy érv haragja, egy gesztus pontossága, az őrület, egy tartalom. Hirtelen, a műnek súlya van. Az élőnek is.

 A létező elrepül, az igazságnak nincs íze, de a valóság itt van, súlyos és telt. Akkor tőrténik valami, ami nem csökken: az örvény kör lett, a dolog létezik, a lényeg beszívható, a mű itt van, áll, Rémy mellett. Azt mondja neki, kukuccs, és semmi sem zárul le.

 * heidegger, „utak melyek nem vezetnek sehova“

 

Urban Rabbits 2009 december 11

Ma este igazi emberek jöttek. Ezer között is fel lehet ismerni őket. Van egy csepp bátorság a szemükben, egy virág a hajukban, egy lépés, egy árny, egy gondolat a fejükben mely bekíséri őket a sátorba. Bejönnek, határozottan.

Ritka dolog szép lelkekkel találkozni, véletlen, csak úgy az utadon. Gyakran, a szag és a kinézet lefedi a maszkot, és a maszk bevonja az arcát annak, akit annak hittünk.

A fák néha görbén nőnek. Csavartak. De van egyenességük, egy belső vezetővonal, egy nedü-logika mely széppé teszi őket.

Vajon a legkicsavartabb emberek a legszebbek? Az igazságnak van köze ehhez a kinézet kicsavarodáshoz?

Ki tudjuk tekerni a szivünk, és meg merjük mutatni igazi arcunk?

 

Urban Rabbits 2009 december 12

 

Kezdek írni, nincs tinta a szalagon.

Folytatom az írást a megszorított testeken.

 

Urban Rabbits december 13

Marie bal oldalán ülök. Ő szőke és kicsi.

Felteszünk egymásnak néhány egzisztenciális kérdést. Beszélgetünk sérüléseinkről, szüleinkről és a többiekről. Mögöttem egy úr gondolkodik a programfüzeten:

„hogyan lehetünk autentikusak és őszinték?“ olvassa hangosan.

A sálam alatt rejtem az írógépet. Huncut kinézete alatt Marie egy éles eszet rejt. Be van kötözve az öklöm, mert kifordult a hüvejkujjam. Marie lábára ráment egy nagyobb gyerek biciklivel az iskolában.

Láb és ököl kapcsolatban, nézzük Rémyt.

Az autentikusság, mindenekelőtt egy megosztott egymás szemébe nézés, egy spontán lendületben. Ennek a tekintetnek az őszinteségéből kipereg a történet lepergése, és egy való érzelem, a jelenben elkapva. Marie és én, Rémy és köre, a sátor, a város, az éjjel, a többiek: itt vagyunk. És fut a nyúl… 

 

Urban Rabbits december 15

 

Nincsenek mindig nagy ötleteim. Gyakran, egyszerű dolgokra gondolok. Az étkezésre. A családra. A mindennapokra.

Nem mindig a fejemmel gondolok. Gyakran, primér vágyam és lendületem van. A szex. A kaja. A pihenés.

Nem mindig szenvedéllyel cselekszem. Gyakran kis, alaptevékenységeket készítek elő. Egy salátaszószt. Egy találkozót. Egy kidobandó dolgot.

Nem mindig következetesek a gesztusaim. Gyakran minden ok nélkül mozgok, ösztönösen. Szeretkezem. Sziesztázok. Felzabálok egy sztéket.

Az ideális a minden alkalommali választás lenne, kivel akarjuk eltölteni ezeket a bizonytalanság pillanatokat, amikor nem gondolunk, amikor nem teszünk igazán, amikor nem csinálunk semmi különöset. Az ideális az lenne, ha megtalálnánk ezt a személyt, és vele élnénk.

És soha többé nem néznénk ugyanúgy a mindennapokat.

 

Urban Rabbits 2009 december 17

 

A gyerekek szeretik, ha történetek mesélünk nekik.  De nem akármelyiket. Mindegyiknek van kedvenc története.

Mikor anyai nagyszüleimhez mentem Belfortba, nekem is megvolt a kedvenc történetem. És lehet, hogy nem hiszik el nekem, de ez egy nyúl története volt, aki az éhségtől nyúzva ébredt fel, és lement a kertbe piknikezni. Nem emlákszem, volt e neve a nyúlnak. Nem hiszem. Azt gondolom, hogy ez egy egyszerű nyúl volt, két nagy füllel és finom szőrrel.

Kibújt búvóhelyéről, éjjel, és a domb tetejéről legaloppolt a faluig. Átbújt a szúrós drótkerítés alatt, „hopp“ (nagyanyám nagyon jól csinálta a „hopp“-ot, mikor átbújt a kerítés alatt), és aztán elkezdte a “levesét” ( nagyanyám szörcsölte a „leves“ szót, tökéletesen, lehetett érezni a levesgőzt, már csak ha a száját néztem).

Ez itt a történet szíve. Az étkezés. Asztalhoz, Nyúl úr! Megtörli orrát, megrázza farkát, és beleharap telifoggal egy csokor friss petrezselyembe, aztán elrágcsál néhány répát, két-három karórépát, és egy hatalmas fodros salátát. Hamm… aztán folytatja egy csokor zellerrel, egy marok kívánatos rózsaszín retekkel, az egészet kíséri hol egy lapos salátalevél, hol egy bazsalikomlevél. Beszívja a harmatcseppeket a szamócáról, a szomj ellen. Kerek a hasa, kezdi magát jól teli érezni. De van még a desszert! Az eper, az illatos menta, a cseresznyeparadicsom, édesek mint a kis kandírozott gyümölcsök, végre, jóllakott. Leül hátsó lábaira és elkezdi bajuszát tisztogatni, mikor egyszercsak hallja, hogy szól a kakas. Hajnal van! Már! A kutyák és a kert tulaja kezdenek mozgolódni a közeli házban. Ideje elhúzni. De a Nyúl túl sokat evett, de nehéz lett! Halad a kerítésig, de túl kövér, már nem fér át a drótok között, amik beleakadnak kis szőrébe, karmolják, és megakadályozzák az előrehaladásban. Erőlteti, földre lapul, tolja magát lábai teljes erejével …A kutya kijön a házból és teljes erővel ugatni kezd! Megrémülve, Nyúl kaparja a földet, kapar, kapar, és „hű“ (Mama nagyon jól csinálta a „hű“-t is, visszhangban a „hopp“-al, mely még könnyed volt a történet elején) végre kibújik a kerítés alatt.

De még a dombon is fel kell kapaszkodni! Nagyon messzinek tűnik neki az odúja, de nem veszíti el a bátorságát, elkezd olyan gyorsan futni, ahogy csak tud. Nehéz a hasa, érzi a levest lötyögni, bendőjét dobálódni, de fut tovább. Hopp, íme majdenm félúton. A kutya fut mögötte, hallja hörgő levegővételét és gazdáját, aki bátorítja. Nyúl gyorsít, gyorsít. Már félúton jár. Hányingere van, az az érzése, hogy sosem fog visszaérni puha odújába. Szorultság könnyei lüktetnek szemei sarkában, majdnem nappal van. Hirtelen, észreveszi a fát, és a fa mögött, az odút, házát, menedékét. Egy utolsó erőfeszítés, és befordul odújába, kifáradva, félve.

Minden nyugodt, nem hallja már a külvilág zajait. A kutya szagolgatja a fa tövét és visszamegy gazdájához, a domb lábánál. Nyúl nyugodt. Sikerült. Összegömbölyödik, lecsukja szemeit, mélyen lélegzik, és elalszik. Megnyugodva.

Nem fogom kedvenc történetem kritikáját megírni. Gondolom magától értetődő.

Telán csak egy dolgot szeretnék pontosítani, hogy az egyetlen különbség a sátor és az kedvenc mesém nyúlodúja között, hogy itt soha nem vagyunk igazán egyedül, az emésztéshez. És hogy a kollektív emésztés néha a kutyákkal történik meg, a kutyagazdákkal és az egész táplálkozási lánccal.

Történet vége.

MARION

Prologues de Châlons en Champagne

Thursday, December 17th, 2009 by Marion Colle

Prologue

Tous les soirs, j’écrirai un petit texte sur l’artiste. Un “mot à l’artiste”. Et je le donnerai à lire à quelqu’un dans le public.

J’irai à la ligne. La machine à écrire glisse et elle fait mal aux doigts.

Surtout, il faudra que le public voit vraiment quelque chose dans la lumière

Sexe de l’artiste: masculin

Sexe de l’auteur: féminin

une date, un spectacle, un lieu, un texte.

Je commence…

Vendredi 4 décembre. Répétition. Châlons en Champagne.

L’homme est d’abord un homme, où qu’il regarde. Tous les petits garçons rêvent de voler, ou de devenir marins, ou de chasser le plus gros cerf et le ramener ensuite chez lui pour le manger.

Le problème c’est qu’il n’a pas de bon fusil pour chasser. Il a un piège, un énorme piège, dans lequel la bête pourrait se prendre. Mais c’est un piège compliqué à installer, pas fiable à tous les coups. Pas sûr que la bête meure en direct, peut-être qu’elle va souffrir longtemps avant d’expirer.

Non, un gros coup de fusil dans la tempe ce serait plus radical. Plus efficace, plus viril. Poum, la bête meurt, la bête s’écrase au sol.

Ou bien pêcher. Ou bien voler. Le but, c’est qu’il ait quelque chose à bouffer après.

Urban Rabbits, première du 10 décembre 2009

J’avais envie d’écrire un texte sur l’essence de l’art qui est (je cite) “le se mettre à l’oeuvre de la vérité de l’Etant”.*

Mais chercher la chose dans la chose, l’oeuvre dans l’oeuvre, l’essence dans l’essence, le cercle dans le cercle, ça crée un tourbillon.

Pire: ça tourne en rond. Voilà. Penser l’essence de l’art, ça fout le tournis. Par contre, si l’on regarde une oeuvre en face, bien en face, une oeuvre à l’oeuvre, si l’on regarde cette oeuvre dans les yeux, avec les yeux, avec le coeur, dans ce face à face il y a soudain de la lumière, une lueur, une prière, un autre regard que le sien, du vide, du fracas, la rage d’un argument, la précision d’un geste, de la folie, une teneur. Soudain, l’oeuvre a du poids. L’être aussi.

L’Etant s’envole, la vérité n’a pas de goût, mais la réalité est là, lourde et pleine. Il se passe alors quelque chose qui ne désemplit pas: le tourbillon est devenu cercle, la chose existe, l’essence se respire, l’oeuvre est là, debout, à côté de Rémy. Elle lui dit coucou et rien ne s’achève.

* heidegger, “chemins qui ne mènent nulle part”

Urban Rabbits le 11 décembre 2009

Ce soir, il y a de vrais gens. On les reconnaîtrait entre mille. Ils ont un brin de courage dans les yeux, une fleur dans les cheveux, un pas, une allure, une idée en tête qui accompagne leur entrée dans le chapiteau. Ils entrent, franchement.

C’est rare de croiser des belles personnes, par hasard, sur son chemin. Souvent, l’odeur et l’aspect voilent le masque, et le masque couvre le visage de celle ou celui qu’on avait pris pour.

Les arbres poussent parfois de travers. Ils sont tordus. Mais ils ont une droiture, un tuteur interne, une logique de sève qui les rend beaux.

Les personnes les plus tordues sont-elles les plus belles?

La vérité a-t-elle quelque chose à voir avec cette torsion de l’aspect?

Peut-on se tordre le coeur, et oser montrer son vrai visage?

Urban Rabbits le 12 décembre 2009

Je commence à écrire, plus d’encre sur le ruban.

Je continue d’écrire, sur les corps contraints.

Urban Rabbits le 13 décembre

Je suis assise à la gauche de Marie. Elle est blonde, et petite.

Ensemble, nous nous posons quelques questions existentielles. Nous parlons de nos blessures, de nos parents et des autres.
Derrière moi, un monsieur s’interroge sur la feuille de salle: “Comment être authentique et sincère? ” lit-il à haute voix.

Sous mon foulard, je cache la machine à écrire. Sous ses airs espiègles, Marie cache un petit cerveau bien affûté. J’ai le poing bandé, à cause de mon entorse au pouce. Marie s’est fait rouler sur le pied par un grand à vélo, à l’école.

Pied et poing liés, nous regardons Rémy.

L’authenticité, c’est avant tout une question de regard partagé, dans un élan spontané. De la sincérité de ce regard découle le déroulé de l’histoire, et un sentiment de réel, palpé au présent. Marie et moi, Rémy et son cercle, le chapiteau, la ville, la nuit, les autres: nous sommes là. Et le lapin court…

Urban Rabbits le 15 décembre

Je n’ai pas toujours de grandes idées. Souvent, je pense à des choses simples. Au repas. A ma famille. Au quotidien.

Je ne pense pas toujours avec ma tête. Souvent, j’ai des envies et des pulsions primaires. Le sexe. La bouffe. Le repos.

Je n’agis pas toujours avec passion. Souvent, je prépare de petites actions basiques. Une sauce vinaigrette. Un rendez-vous. Une chose à jeter.

Je ne fais pas toujours des gestes conséquents. Souvent, je bouge sans raison, instinctivement. Je fais l’amour. Je fais la sieste. Je dévore un steack.

L’idéal serait de choisir, chaque fois, la personne avec laquelle on aimerait partager l’incertitude de ces moments où l’on pense pas, où l’on n’agit pas vraiment, où l’on ne fait rien de particulier. L’idéal serait de trouver cette personne, de vivre avec.

Et de ne plus jamais regarder le quotidien de la même façon.

Urban Rabbits le 17 décembre 2009

Les enfants aiment qu’on leur raconte des histoires. Mais pas n’importe laquelle. Ils ont tous une histoire préférée.

Quand j’allais chez mes grand-parents maternels, à Belfort, j’avais aussi mon histoire préférée. Et vous ne me croirez peut-être pas, mais c’était l’histoire d’un lapin qui se réveillait, tiraillé par la faim, et qui descendait dans les potagers faire son pique-nique. Je ne me souviens plus si le lapin avait un nom. Je ne crois pas. Je crois que c’était un simple lapin, avec deux grandes oreilles et un pelage doux.

Il sortait de sa cachette, de nuit, et galopait du haut de la colline jusqu’au bas, dans le village. Il passait sous le grillage barbelé,” hop” (ma grand-mère faisait très bien le “hop” du passage sous le grillage barbelé), et ensuite il commençait son souper (ma grand-mère susurrait le mot “souper” à la perfection, on sentait le fumet de la soupe rien qu’en regardant ses lèvres remuer).

Là c’est le coeur de l’histoire. Le repas. A table, monsieur Lapin! Il se frotte les babines, remue la queue et croque à pleines dents un bon gros bouquet de persil frais, puis il grignote quelques carottes, deux-trois navets et une énorme salade frisée.  Hum…  Ensuite, il enchaîne avec une branche de céleri, une poignée de radis roses à souhait, le tout accompagné d’une feuille de laitue par-ci, d’une branche de basilic par-là. Il lape les gouttes de rosée sur les fraisiers pour se désaltérer. Son ventre est tout rond, il commence à se sentir bien rempli. Mais il y a encore le dessert! Les fraises, la menthe parfumée, et les tomates cerises, sucrées comme de petits fruits confits. ça y est, il est rassasié. Il s’assoit sur ses pattes de derrière et entreprend de se nettoyer la moustache, lorsque tout à coup il entend le coq chanter. C’est le petit matin! Déjà! Les chiens et le propriétaire du potager commencent à s’activer dans la maison toute proche! Il est grand temps de déguerpir. Mais Lapin a trop mangé, il est lourd! Il s’avance jusqu’au grillage, mais il est trop gros, il ne passe plus sous les barbelés qui s’accrochent à ses poils gris, le griffent et l’empêchent d’avancer. Il force, se plaque au sol, pousse de toute la force de ses petites pattes… Le chien sort de la maison et commence à aboyer! Terrorisé, Lapin gratte la terre, gratte, gratte et, “ouf” (Mamie faisait très bien le “ouf” aussi, en écho au “hop” léger du début de l’histoire) il passe enfin sous le grillage. Mais il reste encore la colline à gravir! Son terrier lui semble bien loin, mais il ne perd pas courage et se met à courir aussi vite qu’il peut. Son estomac lui pèse, il sent le souper brinquebaler, sa panse balloter, mais il continue de courir. Hop, le voilà presque à mi-chemin. Le chien court derrière lui, il entend son souffle rauque et les cris du maître qui l’encouragent. Lapin accélère, accélère. Il est maintenant à la moitié du chemin. Il a mal au coeur, il a l’impression qu’il ne va jamais réussir à rejoindre son terrier douillet. Des larmes de détresse palpitent aux coins de ses yeux, le jour est presque là. Soudain, il aperçoit l’arbre et derrière l’arbre, le trou, son trou, sa maison, son refuge. Un dernier effort, et il roule dans son terrier, épuisé, apeuré.

Tout est calme, il n’entend plus les bruits de l’extérieur. Le chien flaire au pied de l’arbre puis rejoint son maître, au bas de la colline. Lapin est tranquille. Il a réussi. Il se met en boule, ferme les yeux, respire profondément et s’endort. Rassuré.

Je ne ferai pas de lecture critique de mon histoire préférée. Je pense qu’elle parle d’elle-même.

Peut-être j’aimerai juste préciser que la seule différence entre le chapiteau et le terrier du lapin de mon histoire préférée, c’est qu’on n’y est jamais vraiment seul, pour digérer. Et que la digestion collective se fait parfois avec les chiens, les maîtres des chiens et toute la chaîne alimentaire.

Fin de l’histoire.

MARION

les oiseaux quittent les lapins/a madarak bùcsùznak a nyulaktòl

Thursday, December 17th, 2009 by Kollar Adel

photos 9 novembre

Thursday, December 17th, 2009 by Sam Hannes

photos of a rehearsal

Thursday, December 10th, 2009 by admin

első összpróba

Sunday, November 29th, 2009 by Marion Colle

Az első összpróba hosszú volt, de most az előadás itt van, kezeinkben, mint egy nagy gép, aminek olajozni kell a mechanikáját.

 Olyanok vagyunk, mint a munkások, akiknek meg kell találniuk a helyüket a gyártási láncban.

 És közben, minden vagyunk csak ez nem. Annyira szabadok vagyunk, hogy még minden lehetséges. Felfordítani a történetet, lendületet adni a dramaturgiának, levegőztetni, sűríteni, megosztani egymással még több dolgot, emóciót. A kapcsolatok közöttünk, férfiak, nők, cirkuszosok, technikai csapat, rendező, fordító, asszisztens, iskola, város, abból a vágyból táplálkoznak, hogy a nézővel való találkozás felé menjen. És nem akármelyik felé: a gyermek felé. És a gyermek anyja felé.

 Ez egy férfiak előadása ami a nőknek szól és elsősorban a gyermekeknek. Mert meg kell menteni az alkotást, mielőtt az alkotás vágya hirtelen leállna, mint amikor van egy áramszünet és minden hirtelen sötét lesz. Hoztunk zseblámpákat és gyertyákat és visszapergettünk. Nem hiszem, hogy hátráltunk volna.

 Mert valahol itt kezdődött ez az egész történet. Árpád hasában.

Urban Rabbit és sapkája

Sunday, November 29th, 2009 by Marion Colle

Urban Rabbit és sapkája

Fúj a szél, erős szél és Urban Rabbit elővette a sapkáját, amin két lyuk van a fülének.

 Azelőtt volt neki egy szuper, egy direkt nagyon jól fülvédőkkel kitalált sapka, a nagymamája kötötte, de elveszítette egy este, mikor részeg volt. Elcserélte egy kulcstartóért, ráadásul rondáért, hogy bebizonyítsa, nem szentimentális, és hogy nem tulajdinít fontosságot a tárgyak affektív értékének. Aznap belenyúlt a szemébe, és most a mancsát harapdálja érte, bassza meg, tényleg nagyon fázott a füle vége.

Nagyon erős volt a szél és Urban Rabbit mindig is álmodott a nagy szeles napokról.  Szeretett volna repülni, kinyúlni a térben, egész hosszában, lebegni a levegőben.

Annyira hülye dolog ez, hogy vannak fajok, akik repülnek, és fajok, akik nem repülnek. Ez mindenképpen féltékenységet kelt, és képzelgéseket táplál. Ha lennének szárnyaik, a fiatal cirkuszosok a sátorban nem veszetgetnék az idejüket köteleken sétálni, vagy magukat kötelekre felfüggeszteni. Más érzékeket keresnének. Lehet, hogy pont azon dolgoznának, hogy soha ne szakadjanak el a földtől, hogy odatapadjanak, odaszögezve legyenek a földhöz, folyton a nehézséget kutatnák, a súlyt. Arról álmodnának, hogy kavicsok, hogy nyulak, hogy vannak lábaik és le tudnak gyökerezni valahova. 

E helyett, szeretnek pattanni, elrugaszkodni, megugratni magukat. És gyakran lezuhannak. Már azt lehetne hinni, hogy szeretik ezt, a zuhanást. Úgy csinálni, mintha hősök lennének, és végülis normális lénnyé visszaválni. Vagy az is lehet, hogy a normális lények a hősök, mint az összes nyúl, akiről nem szól a legenda, akik élik életüket, a mezőkön, vagy nagy városok közelében, és akik mégis nagy dolgokat visznek véghez: megalapítanak egy odút, kirándulásokat szerveznek, elmenekülnek a vadásztól és védik a  szabadságukat, nagy beszédek nélkül.

 Fúj a szél és U.R. egyedül érzi magát. Arra gondol, hogy ideje lenni neki is kifejleszteni egy művészeti tevékenységet, hogy kifejezze, ki ő.

 Arra is gondol, hogy nagyon hülye volt aznap, mikor elcserélte sapkáját egy kulcstartóért. Mert szörnyen szentimentális, a mélyén.

Urban Rabbit megfigyelései, Châlons en Champagneban

Friday, November 20th, 2009 by Marion Colle

Megfigyelés 1

Carrefourba megy a nyúl.  Be kell vásárolnia. Már régen elfogytak a tartalékai.

Répákat lát. Joghurtokat lát. Embereket lát, akik joghurtokat és répákat látnak.

Nincs kedve a kasszánál az emberi lényekkel sorba állni.

Nincs törzsvásárlói kártyája.

Zsákutcába jutott.

Ráadásul ez egy nyúl, nem látják, vagy majdnem rálépnek, az emberi lények még nem elég fejlettek, hogy elképzeljék, hogy egy Urban Rabbit bevásárolhassson egy szupermarketben.

Tényleg elég furcsa ez.

Miért inkább itt eszik, mint a mezön?

Miért cseréli a pénzt répára?

U. R. úgy dönt, haza megy.

Gondolkodni fog étkezési rendjén.

Vagy, lehet, hogy ez a magoldás : folytatni a változást, nem feladni a fejlödést.

Megfigyelés 2

Ha Urban Rabbit találkozott volna Nyuszikával, lehet hogy egy teljesen másként szexualizálódott lény lett volna.

Magyarázom.

Nyuszika egy plüssállat. Mikor gyerek voltam, úgy döntöttem, ö egy nönemü állat.

U. R. egy nyúl. Ritka faj példánya, azokhoz a nyulakhoz tartozik, amelyek füevö nemtelenné fejlödött osztályba tartoznak –másként mondva- egyedi, nem akar utódokat, és a valóság határán mozog, hogy folytathassa fejlödését.

Folyton résen, a mindennapjara keresi a megoldásokat és önmaga felé halad.

Néha szerelmes a biciklistákbs, akiket követ- jó a  légáramuk.

Azt hiszi tud álmodni de még nem sikerül neki eléggé.

Gondolatai természetesek – a szexnek benne semmi szerepe.

Farkincája van a szíve, és egy motor a nemi szerve helyén.

Mindig mozgásban van.

Ha plüssböl lett volna, az és plüssöm, nöstény lett volna.

De mivel szabad, egyedül lélegzik, 2s önálló döntéseket hoz.

Neme: semleges.

Ezennel nem jelenti azt, hogy ízetlen, ne lennének szenvedélyei.

De ezek a szenvedélyek, lényegüknél fogva, egy fejlett nemtelen füevöé. Nem azért eszik, hogy szaporodjon, és nem keres gyerekeinek élelmet.

Szükségletei -úgymond- szellemiek. Kutatását táplálják.